Hajónapló
Személyes feljegyzések
Barta Zoltán összeállítása

10. Első látásra

Amikor 1979 szeptemberének elején, az egyik vasárnap kora este szédülten kitántorogtam a Corvin moziból, megváltozott körülöttem a világ. Bár még csak 11 éves voltam, vagyis alig kezdem meg a hatodik osztályt az általánosban, mégis azt éreztem, hogy attól a pillanattól kezdve semmi sem olyan, mint korábban volt. A gyermeki világom határai hirtelen fényévekkel kitágultak. És ettől kezdve mindenben azt a színvonalat kerestem, amit az első Star Wars-film jelentett. Ha elolvastam egy sci-fi könyvet, akkor már George Lucas által megálmodott világegyetem elevenedett meg bennük is. Ez különösképpen igaz volt Asimov Alapítvány-trilógiájára, ami ennek fényében ugyan olyan jól elszórakoztatott, mint a Csillagok háborúja.

De térjünk vissza 1979-hez. A jeles nap előtt magáról a filmről elég keveset tudtam. A szájhagyomány útján terjedő hírekben mindenkitől azt hallottam, hogy "ez egy igen jó film", valamint a tévében esténként a Híradó előtti műsorsávban futó kezdetleges spot-ot láttam. Ez utóbbi nem gyakorolt különösebb hatást rám, lévén - amennyire emlékszem - pusztán állóképek váltották egymást benne, mindenféle látványelem felvonultatása nélkül. Számomra sokkal érdekesebb volt egy gyufacímke méretű képecske egy mára már elfeledett magazinból. Ezen a két főszereplő droid volt látható, amint a Tatooine sivatagjában állva bámultak a kamerába. Amikor először láttam ezt a fotót, nem gondoltam arra, hogy meg kellene örizni. A mozis élmény után azonban ellenállhatatlan vágyat éreztem a birtoklására. Az újság persze nem volt sehol, és bizony alaposan megizzadtam, mire a lakás szisztematikus szétdúlása után a nyomára akadtam. A fridzsider mellé becsúszva pillantottam meg a magazin sarkát és erős szívdobogás közepette húztam ki rejtekéből a számomra fontos ereklyét. A képet gyorsan kivágtam, ami a nyolcvanas évek közepéig ott volt a vékony mappát kitevő gyűjteményemben.

A mozi utáni szédülés persze másnap sem akart elmúlni. A dupla matekórát szinte teljes egészében azzal töltöttem, hogy a tankönyv oldalaira a film jeleneteit rajzoltam pörgető-szerűen, és közben egyfolytában azon járt az eszem, hogy mikor láthatom ismét újdonsült hőseim kalandjait. A Corvin mozi sajnos nagyon messze volt, de szerencsére az akkoriban nagy vonzáskörzettel rendelkező Óbuda filmszínház műsorán szinte állandó helyet kapott a produkció.

Aztán kiderült, hogy az osztálytársaim sem maradtak ki a rajongásból. Hamarosan egy kis csoporttal már egy iskolai sci-fi klub alapításán törtük a fejünket, de ebből aztán nem lett semmi. (Lássuk be, kissé éretlenek lettünk volna hozzá.) A Star Wars utat nyitott más univerzumokba, és mi boldogan vetettük bele magunkat nemcsak Luke Skywalker kalandjaiba, de elindultunk a Star Trek felfedező útjaira és bepillantást nyertünk az Alapítvány nagyléptékű történelmébe is.

A Star Wars előtt a western- és a Dumas-féle kalandregények kötöttek le leginkább. Azon az estén, amikor először láttam a birodalmi csillag-rombolót átdübörögni a vásznon, egy western-film ment a tévében. A bátyámat külön megkértem, hogy érjünk haza a kezdésig, mert feltétlenül meg akarom nézni. De mire hazaértünk, már teljesen máshol járt az eszem. A hatlövetű Coltokkal igazságot osztó sheriffek helyét Han Solo-ék vették át, és soha többé nem adták tovább másnak.

A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján rengeteg időt töltöttem azzal, hogy megpróbáltam házilag reprodukálni a moziban látott űrhajókat. Biztos vagyok abban, hogy egyetlen gyerekszobában sem született annyi 'torzszülött' X-szárnyú, TIE-vadász és csillag-romboló, mint nálam. Ez persze kétes dicsőség, de mentségemül szolgál az a tény, hogy semmilyen leírásom nem volt a hajókról, csak az emlékezetemre hagyatkozhattam. Aztán egy időben már olyan mennyiségben gyártottam őket, hogy szinte bérletem volt a Flórián Üzletközpont írószerboltjába. Ezt az üzletet tekintélyes mennyiségű műszaki rajzlaptól szabadítottam meg igen rövid idő alatt, és azt sem bántam, hogy szinte az egész flottám a kukában végezte.

A Csillagok háborúja szerelem volt első látásra, és ez a szerelem a mai napig tart.

09. Karácsony, 1984

Több év, esetleg több évtized múltán bizonyos emlékek megfakulnak, mások viszont sokkal szebben ragyognak, mint korábban bármikor. Így van ez a saját karácsonyi emlékeimmel is, és persze nemcsak a gyermekkoriakkal. 1984-ben 16 éves voltam, amikor az évvégi ünnepeket a családias légkör és a Star Wars egyaránt beragyogta...

December elején történt, hogy az egyik még akkor javában működő budapesti maszek hanglemezbolt kínálatában felbukkant egy amerikai kiadású Star Wars-filmzene album. 700 Ft-ért vesztegették, ami akkortájt nem volt kis pénz, főleg egy magamfajta középiskolásnak. Egy régi cimborámmal karöltve azt találtuk ki, hogy fele-fele arányban társuljunk, és vegyük meg együtt a lemezt. Neki ugyan még nem volt lemezjátszója, de a filmzenét ő is meg akarta szerezni. Egy eredeti dupla albumról készített kazettás másolat mégiscsak jobban szól, nem igaz. Oké, belementem a dologba, azzal a kitétellel, hogy akinek előbb jön össze a pénze a lemez másik felére, kifizetheti, és akkor az ővé lesz az egész. Tiszta sor, ebben is gyorsan megállapodtunk.

A lemez szerencsére még ott volt a bolt polcán, így másnap délután már otthon bömböltettem a kisszobámban. Zengett a ház rendesen. Aztán pár nappal később rájöttünk, mekkora szerencsénk volt, hogy megvettük a lemezt. Kiderült ugyanis, hogy az első Star Wars-film bekerült a karácsonyi tévés kínálatba. Emiatt megugrott a kereslet a Csillagok háborúja iránt, hirtelen mindenki erről kezdett beszélni. És közben olyan érzésem támadt, mintha nem is egy - nálunk - öt éve bemutatott alkotásról lenne szó.

A hivatalos bejelentés a 'Közönségszolgálat tájékoztatója' című műsorban hangzott el, és a hatása szinte megegyzett egy új film bejelentésével. Csillagok háborúja a tévében? Ez hihetetlen! Az elkövetkező két hét várakozással telt, és amikor eljött a karácsony előtti hétvége, már tűkön ülve vártam a 'Műsorainkat ajánljuk' című összeállítást. Ebben minden vasárnap délután a következő heti műsortermésből válogattak meglehetősen szubjektív szempontok szerint. Nem feltétlenül a legjobban várt műsorok kerültek a kosárba, sokkal inkább a sokrétűség volt a döntő szempont, vagyis minél többféle műfajból próbáltak meríteni. (Hazánkban akkoriban nem volt kereskedelmi televíziózás, és az a másfél csatorna, amit magyar nyelven lehetett nézni nem volt valami sok. Aki azokban az években látott nyugati tévécsatornákat, rájöhetett, hogy mennyire kevés volt.) Már azt hittem, hogy a Csillagok háborúja kimarad a szórásból, amikor végre a műsorvezető hölgy kedvesen mosolyogva bejelentette: "Karácsony első napján kerül sugárzásra..." Itt megállt bennem az ütő, mert tudtam, hogy egy történelmi pillanatnak vagyok a tanúja. A Csillagok háborúja fél évtized töretlen mozis siker után végre a magyar tévéképernyőn is bemutatkozik, ráadásul szinkronos változatban.

Az ajánló egy kicsit csalódás volt. Leginkább azért, mert a Tatooine-i garázsjelenetet villantották fel benne. Nem volt akció, csak egy párbeszéd. A filmet egyébként addig csak feliratosan láttam - lévén ebben a formában vetítették a mozik -, így a szinkron színtén meglepetésnek számított.

Ez előtt néhány nappal otthon tébláboltam egy erős megfázással. A szünet előtti pár napot betegállományban töltöttem, és mivel a szüleim napközben dolgoztak, így megint előszedtem a Star Wars lemezt, és megint bömböltettem egy kicsit. Aztán arra gondoltam, hogy ideje lenne kazettára archíválni. Mivel a lemezen nem kronológiai sorrendben voltak a számok, még arra is vettem a fáradságot, hogy sorrendbe állítsam John Williams már klasszikussá vált zeneművének darabjait. Amíg ment a rögzítés, elmerültem a lemezborító atomfekete design-jában, aprólékosan végigbogarásztam a mellékletként hozzá adott posztert, és a kétoldalas leírást. A kazettához borító gyanánt találtam egy megfelelő trafikos képet, és máris eldöntöttem, hogy a december 25-i sugárzásig annyiszor hallgatom meg, ahányszor csak tudom. (Ez szép terv volt, de az ünnepi készülődés a megfázásom ellenére sok feladatot testált rám.)

És még hátra volt a neheze. Amikor lement a vasárnap délutáni ajánló, megkezdtem a lobbyzást, hogy a kedd estét otthon tölthessem. A karácsony első napjának estéje hagyományosan családi összejövetel volt, de mivel soha nem nálunk zajlott, így kétségessé vált, hogy meg tudom-e nézni a filmet. Ráadásul attól tartottam, hogy a szüleimet nem érdekli a lelkesedésem, mivel már több tucatszor láttam az Óbuda Moziban.

Ekkor váratlan dolog történt. A szüleim belementek a dologba, és egy nappal későbbre szervezték a családi összejövetelt, én pedig elégedetten pakoltam a tévé elé egy széket, mintha bármilyen jelentősége lett volna annak, hogy milyen közel ülök a készülékhez. És végre eljött az idő, a felcsendült a főcímzene, és jöttek a meglepetések. Az alcím, Episode IV: A New Hope... Hoppá! Erról eddig nem tudtam semmit, és ezzel nem voltam egyedül. Aztán a tévére optimalizált kép, ami a mozisélmény után szintén furcsa volt. Meg persze a szinkron, mit szokni kellett, de az elkövetkező évek folyamán bőven jutott rá idő, hogy ráhangolódjak.

A Star Wars magyar tévépremierje természetesen nézőcsúcsot hozott az MTV-nek, és sokáig meghatározó élménye maradt a nyolcvanas évek fiataljainak. Videómagnó híján sokan sima magnókazettára másolták a film hanganyagát, hogy legalább azt tudják hallgatni. A videó-korszak beköszöntével pedig sokak számára ez a verzió kapcsolta rá a Star Wars-t a házi videózás hazai vérkeringésére. Nekem pedig azóta a karácsony egy kicsit a Star Wars ünnepe is egyben.

A lemezt pár hónappal később kifizettem, így ettől kezdve az én gyűjteményemet gazdagította...

08. Az első kiadás

A kilencvenes évek elején kaptam rá a bolhapiacra. Először csak a kíváncsiság hajtott ki a Petőfi Csarnok szabadtéri színpada köré - majd a felújítások idején a szabadtér kerítésén kívűlre pakolt - zsibvásárra. Nagyon jókat hallottam erről a helyről, és mivel akkoriban sok mindent gyűjtöttem, jól jött egy új helyszín, egy új terep a 'vadászathoz'.

Az évtized elején a Star Wars még nem volt kelendő cikk arrafelé, ezért kezdetben nem is kerestem ilyen portékát. Nagyon mentek viszont a külföldi zenei és filmes magazinok, és az árusok nem ritkán laponként adtak el egy-egy újságot. Ennek az volt a gyakorlati haszna, hogy a vevő csak a neki érdekes-értékes részt vette meg, az árus pedig a maradékból tovább profitált. Ha szerencséje volt, és egy-egy ilyen újságban több világsztárról is cikkeztek, akkor a magazin értékének többszörösét is kihozhatta a laponkénti eladással.

Aztán egy év elteltével heti rutinná vált a bolhapiacos turném, és a szombat kora reggeli ébresztő sem tántoríthatott el attól, hogy megjelenjek a Pecsa szabadterén. Szerettem ezeket a délelőttöket, mert jókat dumálhattam az (akkori) árusokkal, és közben becsúszot pár érdekesebb hanglemez vagy könyv, amit egyébként kerestem.

Amikor az első Star Wars-os cikkre rábukkantam, furcsa érzés kerített a hatalmába. Emlékszem egy nagyon régi Bravo-s összeállítás volt a hetvenes évek végéről, és volt benne olyan promociós kép is, amit addig nem láttam. Gyorsan lecsaptam az oldalpárra, és ettől a pillanattól kezdve már azt is figyeltem, hogy a Star Wars logo melyik árus asztalánál bukkan fel.

Az árusok persze változtak, és az évtized második felében egy kicsit megritkultak a látogatásaim arrafelé. Aztán egyszercsak alig ismertem rá az egykori bolhapiacra. A hely arculata alaposan megváltozott. Az egykori hobbikacatos asztalok mellett felbukkantak a profitorientált vállalkozások, és ekkor nagyot zuhant a piac varázsa. Ettől függetlenül azért havonta igyekeztem legalább egyszer kimenni, és alaposan végignézni minden asztalt, hátha 'leesik' valami kis ritkaság.

Szerencsére ahogy a Star Wars ismét meghódította a közönséget, le is esett, nem is egyszer. Az évek folyamán sikerült beletanulnom az alkudozás műfajába, és mivel ehhez a piachoz elég jó pókerarcot is fel tudtam ölteni, sokszor rám mosolygott a szerencse. Azt tudni kell, hogy az ilyen piacok árusainál gyakran nincsenek kötött árak, vagyis pofára megy az árképzés. Van, akinek olcsóbban, van akinek drágábban mérik ugyanazt a portékát. Ha azt látják, hogy valamire nagyon rámozdul az ember, máris felpörög a számláló. Ezt gyakran észrevettem, aztán mikor már tudtam, kinél működik így a dolog, már előre felkészülve csaptam le a az asztaloknál. 'Csak nyugi.' Ez volt a jelszavam.

Ez eltelt években sok árust kismertem, és nemcsak a szokásait illetően. Mert egy idő után már azt is tudtam, ki az, aki ért ahhoz, amit rám próbál sózni, és ki az, aki csak hablatyol róla. Ez utóbbiak mindig is irritáltak, de próbáltam nem figyelni rájuk. Ez persze nem sikerült mindig, és nagyon igyekeztem, hogy ne szóljak közbe, ha marhaságokkal traktálnak. De eljött a pillanat, amikor betelt a pohár.

Történt, hogy egy könyvárusnál turkáltam, amikor a kezembe került egy Star Wars-kötet. Megvolt ugyan, de arra gondoltam, hogy jó lenne cserealapnak. Az ára viszont eltántorított, ugyanis jóval drágábban kínálták, mint a belvárosi antikváriumok. Így tehát visszatettem a helyére és tovább bogarásztam az asztalra kipakolt könyvhalmokat. Az árus, amikor meglátta, hogy milyen könyvet teszek vissza, felém fordult, és a jólértesültek lazaságával kibökte: 'Nemrég volt itt egy amerikai, 1977-es első kiadású Star Wars-könyv, de szinte azonnal elvitték, ahogy kiraktam'. És ehhez még vigyorgott is egy sort...

A pókerarcom talán megmaradt, de az agyam szinte rögtön lángbaborult. Néhány másodpercig azon morfondíroztam, hogy megéri-e a fáradságot, de aztán arra jutottam, hogy igen, megéri. Itt az ideje, hogy ez a tökfej megkapja magáét.

'Nos az elég furcsa lett volna'. Nem akartam porig alázni, nem akartam okoskodónak tűnni, de azért arra ügyeltem, hogy tisztán hallja, amit mondok. 'Az első Star Wars-regény 1976-ban jelent meg Amerikában, nem pedig '77-ben, ahogy ezt sokan tévesen hiszik'. Az uriembernek nem tetszett a válaszom, ezért riposztolt egyet: 'Az nem lehet, hiszen a filmet '77-ben mutatták be.' 'Ez így van, de eredetileg '76-ban lett volna premier. A könyvkiadó azonban nem akart várni még fél évet, ezért piacra dobta a könyvet. Tehát maradjunk az 1976 novemberénél'. A fickó elbizonytalanodott. 'Ez biztos?' - kérdezte. 'Halálbiztos...'

Manapság sajnos már ritkán járok a bolhapiacra. Se pénzem, se időm nincs rá, de azért van néhány fura emlékem abból az évtizedből, amikor még fontos volt számomra....

07. Trafikos mennyország

Van egy régi barátom, akivel az elmúlt két évtizedben elég sokszor eljátszottunk az időutazós sci-fi filmek egyik alapötletével, persze a saját szájunk íze szerint. A történetek vége viszont elég gyakran ugyan az lett, és amikor azt hallottam tőle: "Ha lenne egy időgépem, visszamennék a nyolcvanas évekbe, és fullban felvásárolnék egy trafikot...", már meg sem lepődtem. Ez a furcsa kijelentés - mely számomra egyébként egyáltalán nem furcsa - a jelenleg dúló retró-imádat okán talán érhető, hiszen sok-sok relikviát lehetne ilyen módszerrel begyűjteni. Méghozzá vadonat újonnan...

A nyolcvanas évek elején már javában tomboló Star Wars-láz valósággal robbantotta az úgynevezett trafikos képek piacát. Akkor már sok éve létezett ez az illegális, de mégis megtűrt ipar. Illegális volt, mert senki nem fizetett érte jogdíjat, és mivel megtűrték, így szinte minden témában lehetett egy-egy képet vagy kisebb sorozatokat találni. (Aki látta a Gyula vitéz télen-nyáron című magyar filmet, talán megértheti, miről is volt szó.) A magazinokból, könyvekből kifotózott, és így sokszorosított képek kezdetben persze fekete-fehérben jelentek meg, és mindig az aktuális trendnek megfelelő, vagyis az éppen divatos színészekről, zenészekről és sprotolókról bukkantak fel ilyen-olyan minűségű darabok. (A bátyámnak is volt egy pár, persze nem Star Wars. Mivel csaknem egy évtizednyi korkülönbség volt köztünk, nem is lehetett az, hiszen csaknem 20 éves volt amikor az első filmet bemutatták nálunk. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy egy Beatles, egy Winettou és egy Slade nevű zenekarról készült fotó ott hányódott a kacatjai között.)

A Star Wars 1981-es trafikos indulásakor már színesben pompáztak ezek a képek, és mivel a beetető darabnak hatalmas sikere volt, egy-két héttel később megindulhatott a dömping. A fent említett haverom adta a tippet, hogy Óbudán, a manapság már legendásnak számító Perc utcai trafikban kapható egy Star Wars-os kép. 7 forintért. Na, akkor futás...

Ettől a naptól kezdve minden csütörtökön délután ott lógtam ebben a trafikban. (Most így visszagondolva, nem is lenne olyan nagy hülyeség az az időgép. Bár nem tudom, honnan szereznék annyi korabeli pénzt a vásárláshoz.) Szegény trafikosnő egy idő után kissé belefásult az egyre szaporódó darabszámú képsorozat kipakolgatásába - mert ugyebár amíg nem fizettünk, a kezünkkel nem illethettük eme relikviákat. Szűkre szabott zsebpénzem jelentős része azonban a kasszájába vándorolt, így valamennyire csak kárpótolhattam a kellemetlenségért. És nemcsak én, hanem azok a rajongótársaim is, akik szintén odajártak.

Amikor a piac stabilan beállt, és megvolt az a hatalmas 10-14 éves korosztályból álló vásárlóréteg, amely mindent megvett, amire a Star Wars-logo vacakul oda volt biggyesztve, új formátumokat vezettek be. Az egyik volt a nagyobb képméret, ami változatlan áron, de színes helyett fekete-fehérben bukkant fel a polcokon. Ezt egy furcsa kettősség jellemezte, hiszen akadt köztük korábban már színesben kiadott fotó és újdonság egyaránt. Ami viszont az egyik legizgalmasabb dolog volt, az a csaknem A/3-as nagyságra húzott Birodalom visszavág-os karakter-sorozat volt, mely mint utólag kiderült, a filmhez kiadott eredeti storybook első oldaláról lett kifotózva. Ezért 40 Ft-ot kértek, amiért szívtam a fogam, mert ekkora összeget nem volt egyszerű előteremteni.

Amikor egy jó pár éve, a fent említett haverom úgy döntött, hogy megválik a trafikos képeitől, engem keresett meg elsőként. Sajnos nem volt rá pénzem, de azért nosztalgikus hangulatban végigbogarásztam a mappába rendezett sorozatot. Közben beszélgettünk a régi szép időkről, és megemlítette, mennyire büszke rá, hogy az egész sorozatot sikerült megszereznie. (A mappában ha jól melékszem 140 kép volt.) Néhány hónappal később amnikor már túladott rajtuk, én pedig alaposabb kutatást végeztem a témában, ismét szóba kerültek a képek. Amikor elárultam neki, hogy addig már több mint 700(!) különböző Star Wars-os képet azonosítottam, igencsak meglepődött...

06. Non-stop Episode II

2002 májusában az a különleges eset történt, hogy a második részt a feleségemmel egyetlen hét alatt - hétfőtől vasárnapig - csaknem minden nap megnéztük. Hogyan lehet 'hivatalból' megnézni ennyiszer egy filmet? A most következő rövid történettel megpróbálom elmesélni...

A bemelegítés 2002. május 12-én vasárnap kezdődött. Aznap "rendes" klubnapot tartottunk a Petőfi Csarnokban, bár a megjelentek már nagy izgalomban voltak a közelgő premier miatt. Már három hónapja láttam el a klubvezetői feladatokat, és éppen ezért többen megpróbáltak meggyőzni arról, hogy nekik is feltétlenül ott a helyük a premier előtti vetítésen. Ilyen esetben igen nehéz igazságot tenni, hiszen a szervezők meglehetősen szűkre akarták szabni a klubos keretet, és bizony kemény tárgyalásokat kellett folytatnom velük azért, hogy ne csak jelmezes klubtagokat vihessek magammal, és egyáltalán, ne díszletnek legyünk ott a meghívott vendégek bevonulásakor, hanem nézőként is részt vehessünk az eseményen... Igen, alapvetően csak erre kellettünk volna, de erről majd később.

De térjünk vissza a vasárnapra. Az egyik kereskedelmi tévécsatona kedvcsinálónak elsőként sugározta az első részt, és ez bizony - és a kritikusok bármennyire is fújoltak rá, és lépten-nyomon az utálatukról adtak hangot - nézőcsúcsot hozott a csatornának. A klubrendezvényről hazafelé betértünk egy gyorsétterembe, ahol pont be volt kapcsolva a tévé, így még egy kicsit meg is tudtunk nézni belőle. (A vendégek nagy része persze reptéri szinten zajongott, emiatt az élmény jelentősen sérült.) Ez valóban ideális felvezetése volt az elkövetkező hétnek, aminek nagy részéről előre még nem is tudtunk semmit.

Aztán elkezdődött a hét, az Episode II hete. Május 13-án hétfőn a forgalmazó székházában láttuk először a filmet feliratos változatban. A vászon ugyan nem volt különösen nagy, de a hangulat igen belsőségessé tette az eseményt. Egy-két meghívott esetében persze nem értettem, mit is keresnek ott valójában, de mivel nem az én dolgom volt, hogy az illetékességükét megítéljem, ezért a véleményemet megtartottam magamnak. Örültem, hogy ott vagyok, slussz.

A film után hazafelé menet eufórikus állapotban a feleségemmel el is döntöttük, hogy még egy párszor meg fogjuk nézni moziban, mindenféle változatban. Az események azonban ekkor már mozgásba lendültek, mert másnapra hivatalosak voltunk a sajtóvetítésre. Ez is újdonság volt a számunkra, és külön jelentőséget adott a dolognak egy rádióműsor meghívása. A lényeg az volt, hogy a film megtekintése után rögtön elmentünk a rádióba a mozis műsor felvételére. Május 14-én, kedden délelőtt a Duna Plaza mozijának nagytermében került sor a sajtóvetítésre, és ezúttal a szinkronos verziót nézhettük meg. (A Duna Plaza ekkor még nem volt a klub állandó bázisa, erre a következő év tavaszáig kellett várni.) Meg kell jegyeznem, hogy a vetítésen,a négyszáz fős teremben alig harminc(!) újságíró tette tiszteletét - meg persze megint egy-két olyan arc, akiknek talán semmi keresnivalója nem volt ott. (Az ő szemszögükből bizonyára én voltam az, aki feleslegesen jelent meg.) A filmről a sajtó részére készült egy műsorfüzet is, amiből szerencsére kaptam egy példányt. (Ez a web-oldalunkon már jó ideje látható.) Aztán elmentünk a rádióstúdióba és egy jót beszélgettünk a Klónok támadásáról meg a Star Wars-ról, úgy általában. Még csak kedd délelőtt volt, de már másodszor láttuk a filmet.

Aznap estére volt szervezve díszelőadás a Lurdy Házba. Erre eredetileg csak jelmezesek mehettek volna, ráadásul a szervezőknek az a remek ötlete támadt, hogy mi rajongók a tényleges premier előtt ne is akarjuk megnézni a filmet, csak jelenjünk meg jelmezben a film utáni eszem-iszom partin. Amikor hetekkel korábban először leültünk megbeszélni a részleteket, ennél a pontnál úgy éreztem, most azonnal felállok az asztaltól, és csókolom. Mert az alaphelyzet egy vicc volt. Több száz meghívott vendég jelent meg aznap este a moziban, de mi, rajongók, a hazai klub tagjai, akik számára a Star Wars nagyon sokat jelentett, és akik mindent megtesznek/megtettek a messzi-messzi galaxis népszerűsítéséért, ne akarják megnézni a hivatalos bemutató előtt az Attack of the Clonest. Akkor és ott eldöntöttem, hogy nem engedek, és vagy megnézik a klubtagok is, vagy nem lesznek jelmezesek aznap este ezen az eseményen. Mivel látták, hogy komolyan beszélek, ezért sok apró kompromisszum árán végül a filmet is megnézhettük. (Mondjuk ettől még úgy kellett besunnyognunk a nézőtér hátsó részébe a gépházon keresztül, és ugyanígy 'menekültünk' ki a film végén, nehogy meglássanak minket a celebek, hiszen akkor oda a meglepetés. A jelmezek idő előtti látványa biztosan tönkretette volna a látásukat. Az a tudat vigasztalt, hogy legalább harmincöt igazi rajongót - köztük néhány nem jelmezes, de közösségért sokat tevő klubtagot - sikerült bevinni az eseményre.)

Viszont ami ezután következett, az messze alulmúlta a várakozásaimat. A filmhez kapcsolt after-partyra a meghívott celebek serege lepte el az akkor üresen álló szupermarket területét. Értetlenül néztem a gyülekezetre, hiszen biztos voltam abban, hogy közülük sokakat egyáltalán nem érdekel a Star Wars, csak reprezentatív okokból, meg a tömérdek ingyenkaja-pia miatt bukkantak fel aznap este. A munkálatokban részt vevők - leginkább a szinkronosok - jelenlétének kifejezetten örültem, hiszen hatalmas munkát végeztek, és az volt a legkevesebb, hogy meghívták őket. Viszont soha nem értettem, hogy minek kell olyanoknak ingyen megnéznie egy filmet, akiknek a.) semmi közük az adott produkcióhoz, b.) akik annyi pénzzel rendelkeznek, hogy egy mozitermet is ki tudnának bérelni egy estére, akár több egymást követő alkalommal is. Ekkor meg is fogadtam, hogy ha egyszer sok pénzem lesz, akkor a klubtagok mellett egy halom csóringer srácot is elhívok megnézni a filmet, olyanokat, akiknek komoly gondot okoz a mozijegy kifizetése. A nyomtatott és elektronikus sajtóban megjelenő interjúkat olvasva rájöttem, hogy egy Star Wars-filmet inkább a rajongóknak kellene megnézniük a díszelőadáson, mint azoknak, akik utána csak unottan, nem egy esetben lekezelően tudnak nyilatkozni róla. De hát ott voltak, ez a lényeg, a bulvársajtó meg lelkesen írt róluk, hurrá.

Amikor másnap, szerdán elérkezett a közönségpremier éjszakája, már nemcsak három vetítésen voltunk túl, hanem kellő mennyiségű tapasztalattal is felvérteződtem. Erre az estére nem szerveztem külön bulit az eseményre, simán csak megvártuk az éjfél utáni kezdést. (Csak emlékezetetőül, a klub főhadiszállása ebben az időszakban még a Petőfi Csarnokban volt.) A hátunk mögött hagyott pár napban megerősödött bennem az a nézet, hogy ilyen erős rajongói tábort sokkal jobban meg kell becsülni. A jelmezesek nagyon rákészültek erre a napra, de azért volt egy-két srác, akikre kissé neheztelnem kellett. Volt ugyanis, aki az előző napi díszleőadásra minden további nélkül beöltözött, de a közönségpremierre - ami kimondottan a rajongói oldal eseménye volt - már nem vette a fáradságot. Magamban ismét el kellett könyvelnem a tényt, miszerint egyesek aktivitása csak a sajtó nyilvánosságának szól, ha nincs akkora felhajtás, a jelmezes szereplés nem is annyira fontos. A teltházas előadás viszont kárpótolt, és a vetítés előtti rövid köszöntőmben ki is hangsúlyoztam, mennyire örülök annak, hogy végre olyanokkal nézhetem meg a filmet, akiket az valóban érdekel. Dörgő tapsvihar volt a jutalmam... (Mint utólag kiderült, azért itt is volt, aki ingyen lógott be az előadásra, és ezzel még kérkedett is egy sort a többiek előtt. Ez amiatt volt visszatetsző a számomra, mert másnap, vagyis csütörtökön igen szép marhaságok jelentek meg a tollából.)

Május 17-én, azaz pénteken délután ismét a Duna Plazában voltunk hivatalosak egy céges bulira, mellyel a dolgozókat jutalmazták egy zártkörű vetéssel. A megállapodás alapeleme volt a filmnézés is, így a jelmezes szekció ismét egy szinkronos változattal gazdagíthatta az élménytárát. A film előtt a cégvezető mondott beszédet, jutalomból kiosztott néhány üveg bort a kollégáknak, jött a kötelező fényképezkedés a jelmezesekkel, majd besétáltunk ugyanabba a terembe, ahol előző éjszaka a közönségpremier zajlott.

És ezzel még mindig nem volt vége. Az Episode II premierje idején nagy szenzáció volt a digitális vetítés, így értelemszerűen minket is felkértek egy kis promócióra. Mivel a bemutató napja már foglalt volt, a MOM Parkkal a hétvégét ütemeztük be. A jelmezesek itt amolyan közönségcsalogatónak lettek bevetve, és egy egész délutános 'produkció' után megnézhettük az Attack of the Clones digitális változatát. Bizonyos korlátok miatt akkoriban egy digitális kópián nem volt se felirat, se szinkron, így az érdeklődést magával a technikai újdonsággal probálták felkelteni. Ezzel nem is volt gond, de egy fura malőr mégis sokat rontott az élményen. Azon a vetítésen amire beültünk, valakinek sikerült a film háromnegyedénél felkapcsolnia a villanyt, és mindezt a cselekmény olyan pontján, amikor a geonosisi droidgyár sötét helyszíne dominált. A fényárt persze nem hirtelen zúdították a közönségre, hanem szép fokozatosan, majdhogynem elegánsan. A rajongók azonban nem örültek ennek, és hangos füttyögéssel jutalmazták ezt, és amikor már vagy két perce állt nappali világosságban a terem, a türelmetlenebbek mocorogni kezdtek. A film persze ment tovább, az erős világítás miatt viszont csak elmosódott alakokat lehetett kivenni a vásznon. Aki ekkor látta először, tutira nagyon örült neki.

Egy hét alatt tehát hatszor néztük meg a második részt. Ennél töményebb premier hetet el sem tudtam volna képzelni...

05. A Birodalom visszavág, először...

1980-ban a gyengén teljesítő hazai információs csatornáknak 'köszönhetően' még szinte semmit sem tudtunk a Csillagok háborúja hivatalos folytatásáról, azt viszont valahogy mégis éreztük, hogy lesz új rész. Darth Vader nem hiába menekült meg a Yavin 4 mellett vívott csata után, és különben is, egy ilyen történetet nem lehet itt abbahagyni. Akkortájt nagy kincsnek számítottak az újságokból kivágott cikkek és képek, és ha egy magyar rajongó esetleg egy külföldi magazinból zsákmányolt valami érdekeset, rögtön királlyá dicsőült a haveri körében. Az ezekben elejtett félmondatokból próbáltunk összerakni a következő részre vonatkozó infókat, gyakran kevés sikerrel.

1980 vége felé, egy borongós iskolai napon épp a gyakorlati terem előtt készültem lelkileg az előttem álló megpróbáltatásokra. A történethez tartozik, hogy a gyakorlati tanár az elrettentő erejű szigorúságáról volt híres, és egy évtizeddel korábban már a bátyám is rémtörténeteket mesélt róla. Soha nem késtem el egyetlen óráról sem, és az övét, az ódon iskolánk tetején, a harmadik emeleti 'barlagjában' pláne nem szalasztottam volna el. Reggelente általában én voltam az első, aki odaért, és ilyenkor még megpróbáltam a házi feladatnak ránksózott szakrajz hibáit az utolsó pillanatban valahogy korrigálni.

Szóval ekkor toppant be a rövid folyósóra egy osztálytársam - akivel érdekes módon soha nem kerültem haverságba - , és máris nekemszögezte a negyvenforintos kérdést: "Láttad már az új Csillagok háborúja filmből a képeket?" Megpróbáltam értelmes arcot vágni, hiszen iskolaszerte a Star Wars egyik szakértőjének számítottam. "Persze, láttam egy párat..." Egy szó sem volt igaz ebből, akkor még csak találgatás szinten jutott le hozzánk a információ arról, hogy esetleg valamikor lesz egy új film. (Amerikában már régen ment.) Nos, az osztálytársam komoly arccal bólintott, majd bevitte a halálos ütést: "Csak mert most kaptam egy német újságot, amiben van egy pár oldalnyi képes cucc. Ha esetleg érdekel, behozhatom, elcserélhetjük valamire." Végem volt, mert tudtam, hogy holnapig várnom kell a nagy talányra, mi is van azokon az oldalakon. Aznap minden szünetben a nyakára jártam, és kérdezgettem, de mivel nem igazán volt képben a filmmel kapcsolatban - ami akkoriban nagyon meglepett - nem tudott érdemben válaszolni. Annyit tudtam meg, hogy nem a Csillagok háborúja jelenetei vannak a képeken, hanem ugyan azok a szereplők egy teljesen új közegben láthatóak.

Másnap betartotta a szavát, és hozta az újságot. Valósággal sokkolt, amit láttam. Egy háromoldalas összeállítás volt a Birodalom visszavágból, ha emlékeim nem csalnak, akkor a Stern magazinól. (Már a név is beszédes, csakúgy, mint az angol Empire esetében.) A cikk egy kétoldalas képpel kezdődött. Luke Skywalker amint a Dagobah mocsarába fúródott X-szárnyú vadászgépe előtt lézerpisztollyal a kezében néz szembe a kamerával. Alul apróbb fotók színesítették az összhatást, amik egy idő után sokat vesztettek érdekességükből, ugyanis szinte mindenhol felbukkantak, ahol csak írtak a filmről. A következő oldal fekete-fehér volt, ahol még három fotó kapott helyett, köztük Chewbacca volt a kuriózum, amint éppen a Millennium Falcon alatt áll, kezében a hegesztőszemüvegével. És volt még egy concept-art a Felhővárosról, a tervezés korai stádiumából. Számomra a képanyag volt a fontos, ugyanis német nyelvismeret híján egy árva mukkot sem értettem a leírt szövegből.

A nyolcvanas években az egyik fő darabja volt a gyűjteményemnek ez a pár oldal, és utólag nem sajnáltam érte azt a Matchbox-ot, amit cserébe adtam. Az idők folyamán - mint sok minden más - ez a cikk is egy szép kis vargabetűt írt le, mire végre a feleségem gyűjteményében landolt. Most már ott is marad örökre, és ha nosztalgiázni támad kedvem, bármikor előszedhetem. Azt viszont ezzel a cikkel tanultam meg, hogy a nyomtatott sajtótermékekre mennyire kell vigyázni. Manapság a gyűjteményem jelentős része ilyen újságokból áll, és nagyon büszke vagyok rájuk...

04. Te, ez nem az a film, amit azok a magyar csávók csináltak?

1999 szeptemberének elején, amikor már szinte csak karnyújtásnyira volt az Episode I magyarországi premierje, érdekes dolgok történtek körülöttem. Ha addig viszonylag szűk körűnek volt is mondható a Star Wars iránti rajongás az országban, a bemutató közeledtével hirtelen mindenki rajongóvá, és ezzel párhuzamosan szakértővé vált. Kezdtem azt érezni, hogy - egy régi focis hasonlattal élve - a 10 millió Star Wars szakértő országa vagyunk. Ez persze jót tett a film nézettségének, hiszen a Baljós árnyakra keresztelt epizódot egy hét alatt csaknem negyedmillióan(!) látták az első héten.

A film otthagyta tehát a nyomát abban a korban, és ahogy visszagondolok arra az időszakra, az emlékeimben két nagyon is jellemző sztori bukkan fel újra és újra. Érdekes módon mindkettőt a filmet reklámozó óriásplakátok ihlették, és mindekettőben fontos szerepe volt a nem túl gyors tömegközlekedésnek.

Nagyjából másfél hét lehetett hátra a premierig, amikor a főútvonalakat sújtó felújítások miatt csak vánszorgó 1-es villamoson aszalódva egy érdekes párbeszédre lettem figyelmes. Persze a Star Wars volt a téma. Két középiskolás korú srác arról cserélt eszmét, hogy milyen is lehet az új film, aztán amikor elcammogtunk egy óriásplakát előtt, végre dűlőre jutottak, és megbeszélték, hogy kerül, amibe kerül, de ők bizony ezt megnézik. Eddig semmi meglepő nem volt a diskurzusban, azonban ekkor jött a váratlan fordulat. Az egyikük nagyot sóhajtott és közölte: "Csak az a baj, hogy a Star Wars Klubosok két hétre előre lefoglalták az összes jegyet itt Budapesten, így semmi esélyünk, hogy mostanában bejussunk egy moziba..." Mivel közvetlenül melletük álltam, kicsit úgy éreztem magam, mintha a Kíváncsi Kamera egyik adásának felvételén lennék, ahol engem tesztelnek a műsorkészítők. Percekig morfondíroztam azon, hogy közbeszóljak-e, és megköszönjem a kitüntető bizalmat, amivel a klubot illették, mert hát ennyi jegyet a nézettségi adatok ismeretében egyszerűen képtelenség lett volna lefoglalni. Hosszas tépelődés után úgy döntöttem, nem szólok közbe. Ha már a klubnak ekkora respektje van, akkor maradjon is így...

A másik párbeszéd a 80-as trolin esett meg. A reggeli csúcsforgalomban a Fogarasi út-Kerepesi út találkozásánál nem egy egyszerű mutatvány átevickélni, különösen nem egy trolibusznak. A forgalmas kereszteződésben akkoriban a legjobb helyen ott díszelgett az Episode I óriásplakátja, és mivel gyök kettes sebességgel haladtunk el mellette, a buszon nyomorgó és bonuszként gőzfürdőző tömegnek bőven volt ideje szemügyre venni a film karaktereit. (Erről a plakátról tudni kell, hogy nálunk nem az eredeti koncepció élt, vagyis egy karakter egy plakát, hanem három főszereplőnek kellett osztoznia a dicsőségen.) Szóval, amikor a busz eljutott a szóban forgó plakátig, és az csaknem betöltötte a kilátást, két nem túl jóképességű fiatal rögtön rámozdult a témára. Az egyikük olyan kérdéssel kezdte, hogy kis híján leszédültem troliról: "Te, ez nem az a film, amit azok a magyar csávók csináltak?" Na, persze fiacskám, gondoltam magamban, és a helyi konzervgyár volt a szponzor. Ám a haverja olyat válaszolt, hogy ismét elsötétült körülöttem a galaxis: "De igen, az. Meg kéne má' nézni..."

Másfél megálló volt a végállomásig, de nehezen tudtam türtőztetni magam, hogy ne röhögjek a szemükbe. Sokszor elmeséltem ezt a sztorit az ismerőseimnek, kiegészítve azzal, hogy valószínűleg az Episode I-t összekeverték az akkoriban szintén nagy publicitást kapott Füle Zoli-féle Sötét oldallal. Azt tényleg magyarok csinálták, de azért nem futotta ilyen óriásplakátokra.

03. Már megint a Csillagok háborúját hallgatod?

1981-ben a bátyám a fenti kérdést igen sokszor feltette nekem. Nos, azt tudni kell, hogy csaknem kilenc év korkülönbség volt köztünk, és ez bizony két testvér számára generációs szakadékot jelent. Abszolúte nem voltunk összhangban, nem volt közös érdeklődési körünk, más zenét hallgattunk, és az életünk is teljesen más irányba ment felnőttkorunkban. A Star Wars-ot viszont neki köszönhetem, de ez már egy másik történet, egyszer talán azt is elmesélem...

De térjünk vissza a zenére. A nyolcvanas évek legelején nem volt könnyü hozzájutni a minőségi zenékhez, és még nehezebb volt őket otthon is jó minőségben hallgatni. Nekem egy vacak kazettás magnóm volt, természetesen a mono hangzás minden hátrányával. Ebből az alaphelyzetből kiindulva szerintem mindenki érezheti, milyen siralmas volt a helyzet. Viszont sikerült hozzájutni az első Star Wars-film zenéjéhez, méghozzá a legendás dupla album és a Meco nem kevésbé legendás feldolgozáslemeze jóvoltából.

A két albumot felváltva hallgattam, persze éppen hangulattól függően. Amikor könyvet olvastam, akkor az eredeti filmzene ment, ha éppen valami egyéb más tevékenység foglalt le, akkor inkább a funkys feldolgozást raktam be a magnóba. Ez utóbbival az volt a furcsa helyzet, hogy sem előtte, sem pedig utána nem hallgattam amerikai (vagy más) funky-t, és kizárólagosan a Meco lemeze volt az, amit el bírtam viselni ebben a műfajban. Ők azonban olyan mesterien adták vissza a film hangulatát, hogy egyszerűen nem bírtam szabadulni tőle.

És az, hogyan is jutottam hozzájuk, szintén a kalandos történetek kategóriájába tartozik. Az eredeti filmzenei albumot egy haverom hozta fel kölcsönbe, és árgus szemekkel figyelte ahogy szüleim Tesla lemezjátszóján forog. Felraktam a lemezt, csatlakoztattam a kábelt, és rögtön mono-vá varázsoltam John Williams remekművét. Viszont két dolog már akkor meglepett. Az egyik, hogy a lemez eredeti amerikai kiadás volt. Lenyűgözött a design, és az, hogy a felvételek címei nem lettek feltüntetve a borítón, és ezzel nem sérült vizuális hatás. A másik, hogy a lemezek oldalai nem sorrendben, hanem egy kicsit furcsa össze-visszaságban követték egymást. (Erről szól írásunkat elolvashatod a Filmzene rovatban.) Erre persze akkor jöttem rá, amikor már javában dúlt az film végi űrcsata, pedig még még csak az első lemez második oldalának a közepén tartottunk. Magnó stop, gyors cimkenézegetés és visszatekergetés után folytatódott a rögzítés. Évekig éltem ezen a felvételen...

A Meco-féle feldolgozás egy kanadai kiadású műsoros kazettán érkezett hozzám. Egy osztálytársam, akit annyira nem hatott meg a Star Wars, mint mondjuk engem, ajándékba kapta, de azért megválni nem nagyon akart tőle. Pedig mit össze nem könyörögtem neki... Ennek ellenére azért kölcsönadta, és ennek révén én is rögzíthettem - még mindig a mono 'csúcstechnikával' - a kérdéses anyag egyik felét. A másik, a B-oldal nem kellett. Ezen amolyan igazi funky-s dobolás volt, amit másfél perc után kikapcsoltam, és gyors ütemben mást vettem fel a helyére.

A kazetta egy jó évtizeddel később, vagyis a kilencvenes évek elején ismét felbukkant, de ezúttal egy másik haverom gondozásában. Megint jött egy kölcsönkérés, és persze alkudozás arról, mennyiért adná el nekem. Neki sem akaródzott, így megint hoppon maradtam. Aztán a kétezres években rendezett lemezbörzék egyikén az ölembe pottyant egy hibátlan állapotú bakelit kiadás ugyan ebből az albumból - a huszadik évfordulóra kiadott CD-ről nem is beszélve. Megszereztem a legendás Star Wars-kislemezt is, amivel 1977 októberében a Meco az amerikai slágerlistát vezette, és az egykoron hőn áhított kazettáról közben szép lassan el is felejtkeztem.

...Mígnem a legutolsó tulajdonosa úgy döntött, hogy merő jószívűségből nekem adja a kazettát. Most is örzöm, bár lejátszani már nem tudom mivel. 23 évet vártam arra, hogy megszerezzem. Ekkor sajnos a bátyám már nem élt, pedig szívesen megmutattam volna neki...

02. Elnézést, ez a The Phantom Menace sor?

1999. július 24-én, szombaton éjjel fél 12-kor láttam először moziban az Episode I-t. Az esemény Londonban, az európai premiernek is otthont adó Odeon moziban történt, és igen mély nyomot hagyott bennem. Ez furcsa lehet sokak számára, hiszen az első részt illik 'gyenge' jelzővel illetni. A filmet persze a szigetorszában is nagy várakozás előzte meg, viszont olyan meglepetést még soha nem láttam senki arcán, mint egy nappal korábban, amikor a Heathrow-n az útlevelet ellenőrző tiszt - akkoriban még nem voltunk a EU tagja, így alapos vizsgálat, és nem ritkán pofára menő visszatoloncolás várt a keletről érkezőkre - feltette a kérdést: "Mi az ideutazásának célja?" Szemrebbenés nélkül válaszoltam: "Szeretném megnézni az új Star Wars-filmet..." Ezen egy pillanatra elgondolkodott, majd szúros szemmel rámnézett a szemüvege felett. Lassan felhúzta a szemöldökét, aztán egy gyors mozdulattal becsukta az útlevelemet. "Oké, mehet" - intette, és szólította a következő delikvenst.

A sztorihoz tartozik, hogy igazából egy tizenegy fős társaság tagjaként elsődlegesen a Watfordban rendezett éppen aktuális Star Wars-os találkozóra kívántam eljutni. A filmről mindenki tudott, a rendezvényről sokkal kevésbé, így ez hihetőbbnek tűnt. Igazam lett...

Másnap délután, a szokásos londoni tekergés alatt jutottunk el az Odeon-hoz, és arra gondoltunk, hogy érdemes lenne megnézni a filmet. A magyar bemutatóig még hátra volt csaknem két hónap, így a meglehetősen borsos jegyár ellenére nem sokat gondolkodtunk a dolgon. (Merő véletlenségből még a pénztáros is magyar volt.) Aztán amikor éjjel visszamentünk a mozihoz, hatalmas tömeg foglalta el a teret. Először nem tudtam mire vélni a csődületet, aztán kiderült, hogy mindenki a Star Wars-ra vár. Elképesztő volt. Néhány perc múlva egy katonai kiképző őrmester minden szigorúságával megáldott úriember lépett a színre, és a gégemikrofonjába vakkantott parancsokkal egy hosszú vonalú sorba terelte a téren állókat. Mivel még nem volt ilyen élményben részem, ezért az előttem toporgó kisebb társaságtól kérdeztem meg: "Elnézést, ez a The Phantom Menace sor?" Az egyik srác bizonytalanul rámnézett: "Remélem..." Néhány perc múlva kiderült, hogy igen, az volt az.

A hangulat, ami a moziban fogadott, valami fenomenális volt. Egy utánozhatatlan, kupadöntőket meghazudtolóan izgalmas és vibráló pillanat. Előtte olvastam egy-két cikket arról, hogy a nyugati közönség nagyon direkt módon reagál a filmben zajló eseményekre. Persze jó előre megfogadtam magamban, hogy én bizony nem veszek részt a közönség csápolásában. Hát, a fogadkozás az mindig könnyű dolog...

Amikor egy két és fél ezres(!) befogadóképességű moziban ül az ember, ahol a tömeg úgy viselkedik, mint egy futbalmeccs szurkolótábora, akkor óhatatlanul is áldozatul esik a tömeg akaratának. Az egyik percben még nyugodtan ültem, és megpróbáltam semleges arckifejezéssel bámulni az üres mozivásznat, aztán nem sokkal később én is ugyan olyan önfeledten tapsoltam a közönséggel, mint a jelenlévő kortársaim szinte mindegyike. Örömömben osztozott velem későbbi feleségem is, akivel ez volt az első közös külföldi kiruccanásunk, amit persze a Star Wars iránti rajongás motivált. Szóval egyszerűen képtelen voltam ellenállni amikor az 'A long time ago'-felirat, és a Star Wars-logo felbukkant, és én is úgy tapsoltam, mintha kötelező lett volna. Itt szembesültem a ténnyel, hogy a hosszú évekkel korábban olvasott cikkekben tényleg igazat írtak arról, miképpen reagálnak a nézők a Star Wars-ra a nyugati világban.

01. Amikor a szájhagyomány (majdnem) visszavágott

Milyen más volt a világ akkor, amikor nem tudtuk a pontos megjelenési dátumokat. Besétáltunk egy könyvesboltba, és meglepetés szerűen bukkantak fel a polcokon - vagy éppen raklapokon - a könyvek.

1981. december 30-án, egy borongós késő délután (éppen az utolsó téli szünetem vége felé közelítettünk az általánosban) teljesen véletlenül összefutottam István nevű osztálytársammal. Egy-két mondat után kinyögte, hogy "Figyelj, Te megvetted már a Birodalom visszavágot? Mármint a könyvet..." "Hol a fenében vettem volna meg?" - kérdeztem, és arra világosan emlékszem, hogy olyan izgatottság vett rajtam erőt, mintha az életem múlt volna a válaszán. "A Flórián tele van vele..." Párszáz méterre álltunk az üzletközponttól, de mivel az anyagi helyzetem nem volt túlságosan stabil, percekig kétséges volt, hogy megengedhetem magamnak a 22(!) forintos kiadást. Kétségbeesetten számoltam át újra és újra a szűkös pénzügyi keretemet, és már majdnem elindultam hazafelé, amikor eszembe jutott, hogy a másik zsebemben kell még lennie 2 forintnak. Sikerült végül összekaparnom az összeget, és egy gyors vágta után berontottam a Flórián földszinten lévő könyvesboltjába.

Mondanom se kell, teljesen felesleges volt sietnem, ugyanis egy szinte érintetlen raklapnyi Birodalom visszavág állt az üzlet mértani középpontjában. A rakás tetejéről gyorsan leemeltem egyet, kifizettem, és máris fordultam vissza, hogy egy újabb vágta után beletemetkezzek kedvenc hőseim kalandjainak folytatásába... Természetesen nem bírtam ki hazáig, és a mostanában Faluházként emlegett Szőlő utcai mostrum előtt - csak úgy gyaloglás közben - elkezdtem olvasni a könyvet. Időnként felpillantottam, nehogy nekiütközzek valakinek, de mivel nem nagyon mászkált senki az utcán, ez a veszély nem fenyegetett. Szerencsére. Az egyik kapualjban ugyanis valamiért kicsúszott az ujjaim közül a könyv, és nyitott állapotában - szöveggel lefelé - szépet csattant a fém lábtörlő mellett. Írtó ciki volt. Villámgyorsan felkaptam, de ennek ellenére néhány szürkés folt keletkezett a kérdéses oldalpáron, amit később gondos restaurációval sikerült eltüntetnem.

Hazaérve rögtön megfogadtam, hogy addig nem teszem le ezt a könyvet, amíg ki nem olvasom. Ilyen fogadalmat nem volt nehéz tennem, hiszen másnap szilveszter volt, tehát nem kellett sietnem sehová. Sajnos nem sikerült betartanom, ugyanis valamikor éjfél előtt jött egy filmszakadás, és a sztori végét csak másnap tudtam meg, amikor az utolsó oldalal is végeztem.

A fenti történet számomra két tanulságot hordoz: 1.) Már akkoriban is voltak csodák, ugyanis ez a könyv egy hónappal a film hazai premierje előtt jelent meg, így nem véletlen, mekkora élményt jelentett végigolvasni azt a történetet, melyre két és fél éve vártam. 2.) Gyakorlatilag semmilyen reklámkampány nem előzte meg a megjelenését, és mint a fenti példa mutatja szájhagyomány útján terjedt a megjelenés híre. Ugyan jó másfél hónappal korábban, egy fővárosi napilap kultúrális rovatában pársoros infó olvasható volt arról, hogy lesz majd egy ilyen könyv - én meg ennek apropóján vettem is a bátorságot, hogy december elején felhívjam a kiadó ügyfélszolgálatát. Akiktől a szokásos "fogalmunk sincs, mikor jelenik meg" választ kaptam. Ez persze már akkor sem merítette ki a jól átgondolt marketingstratégia fogalmát, de hát cím eladta a portékát. Akkoriban legalábbis igen...