Lanna, az elveszett (5. rész)
Rajongói novella - Írta: Markovics László

Han csak futott, ahogy a lába bírta, Perin pedig ott lihegett a nyomában. A fiú gyorsabb volt és kezdett elhúzni, a kiborg pedig már bánta, hogy a lábait nem újítatta fel.
De majd ezután, ha megkapja a jutalmát! - gondolta, és el is képzelte a szükséges javítások sorát. A fiú átugrott egy vastag energiakábelt, aztán éles kanyart vett, és a hatalmas szállítópálya felé futott tovább. Az állványhoz érve azonnal mászni kezdett a magasban futó pálya teteje felé. Perin ide is követte, és három karjával gyorsabban mászott a fiúnál; már-már utolérte őt. Han végre felért a kikapcsolt pálya tetejére, ahol a széles hevederek most mozdulatlanul álltak. Perin is felért, a koréliai pedig nem futott tovább, csak lihegett és óvatosan hátrált. A vastag kábelen lógó panel mellé érve pedig meg is állt, és szembefordult a félig szintetikus korccsal. Perin groteszk vigyorral közeledett Han felé, szélesre tárva fémkarjait.
- Megvagy, Solo! - fröcsögte kárörvendően. - Most elkaptalak, büdös rabszolga.
Érdekes módon Han is vigyorgott, azzal a tipikus hamissággal, amit Perin úgy utált, és amit nem is értett. Most még nem. Egészen addig, míg a fiú oda nem nyúlt a kapcsolótáblához. A fejük felett függő manipulátor felzúgott, ahogy az erős elektromágnes életre kelt a belsejében. Perin fel sem fogta, mi történik vele, csak felröppent, és nagyot csattanva az óriás fogóhoz tapadt. Megpróbált szabadulni, de mozdulni is alig bírt, hiszen a teste jelentős része fémből állt. Csak vergődött, küszködve rángott saját páncéljának fogságában, Han pedig kiélvezte a győztes perceket. Most azt is elfelejtette, hogy tulajdonképpen siet.
- Eressz! Engedj, te átkozott! - visította a kiborg. - Megöllek! Én megöllek!
Han tovább tanulmányozta a vezérlőpanelt, fittyet hányva a kiborg fenyegetőzésére. Közben Perin is hangot váltott, már nem fenyegetőzött.
- Kérlek, Han! Te olyan jó fiú vagy! - mondta könyörögve.- Tegyél le, kérlek! Engedj el, és én is futni hagylak! Megyünk a saját utunkon. Külön utakon.
- Ahogy mondod, Perin - bólintott Han, és lenyomott egy újabb gombot. Erre négy hatalmas kar fogta át a kiborg testét, olyan erősen szorítva, hogy megnyikordult Perin lemezborítása. A szintetikus most még annyira sem tudott mozdulni, és kínlódása közben elejtette az apró kódhengerét. A fényes kulcs szinte Han lábához gurult. A fiú érdeklődve vette fel, és a kezében forgatta az értékes holmit. Jól tudta mire való a kódhenger, hogy milyen nehéz hozzájutni az ilyen csecsebecséhez.
- Azt ne! Hogy mered? Az enyém! Az excellenciás úrtól kaptam! - kiabálta Perin őrjöngve. Han pedig, mit sem törődve vele, zsebre vágta a kulcsot.
- Jó utat, Perin! - búcsúzott el a fiú, egy újabb gombot lenyomva. A fogókar pedig elindult a kiborggal a konténerek felé. Perin üvöltve átkozódott, aztán könyörgött, és fohászkodott. A rakodó manipulátor nem tudva beosztályozni terhét, az utolsó konténerhez vitte azt, a hulladéktárolóhoz. A karok kiengedtek, a mágnes lekapcsolt, Perin pedig csörömpölve zuhant a többi fémhulladék közé, a konténer mélyére. Han visszaereszkedett a járdára és még sokáig hallotta Perin kiáltozását, miközben elhagyta a rakodóépítményt.
A siklóhoz már nem mehetett vissza, mert gyanús alakok vették körül a megviselt járművet. A fiú inkább nagy ívben elkerülte őket, és most már tényleg ideje volt sietnie az 'M' szektorba. Ahogy Kido kapitány mindig mondogatta neki: "Ha eltévedsz egy idegen bázison, vagy bajban vagy, keresd az 'M' szektort! Ott mindig találsz valakit, aki segít."

A sullusti hajó méltóságteljesen foglalta el a számára kijelölt biztonsági dokkot. Sötét kompozit páncélja szinte elnyelte a hangár számtalan reflektorának fényét. A hajó rakterébe vezető egyetlen híd a világegyetem legjobban őrzött feljárója lehetett. Klónok egész légiója vette körül minden irányból, és romboló-lebegők köröztek fölötte tüzelésre készen. A biztonsági szkennerek többszörösen is lefedték a dokk valamennyi négyzetcentiméterét.
A karcsú hajót vibrálva vette körül a hangár által generált erőtér, amely bármilyen támadásnak ellenállt volna. Így folyt a sullusti hiperugró berakodása hosszú órákon át, igen nagy körültekintéssel. A hangárból kivezető nyílást vastag vulkanizált ajtó zárta le. A kapun túl pedig TIE vadász-kötelékek járőröztek. Valamivel távolabb birodalmi csatacirkálók biztosították az egész szektort, ahol most berepülési tilalom volt érvényben, megsemmisítés terhe mellett.
A hangár fölé nyúló vezérlő panoráma ablakánál két férfi álldogált, némán figyelve a műveleteket. A szikár férfi csontos arcán némi elégedettség tükröződött, persze csak annyi, amennyit arisztokratikus fegyelmezettsége megengedett. A mellette álló testes állomásfőnök szinte tátott szájjal bámulta a lenti eseményeket, hasonlót sem látott még pályafutása során.
- Sullusti hiperugró - mondta álmélkodva. - Különleges vendég mifelénk. Tudtommal az első, mióta az állomás üzemel - mondta tanakodva, és titokban azt remélte, hogy az utolsó is. Szeretett volna már túl lenni ezen a felhajtáson.
- Megtiszteltetésnek veheti Albatan, hogy maguknál bonyolítjuk le ezt a történelmi fontosságú eseményt - mondta ünnepélyesen Tarkin moff.
Vennon Albatan nem szólt, csak kényszeredetten bólintott. Eszébe jutott az a sok gond és probléma, az elmúlt évek megfeszített munkája. A horribilis összegek, amit a drullin kristályok kibányászása és megmunkálása felemésztett. A tucatnyi óriási lencse, ami most a sullusti hajó gyomrában pihen.
Felfoghatatlan és értelmetlen pazarlás volt mindez egy olyan üzletember számára, mint Albatan. De azért udvariaskodásból, tovább érdeklődött.
- A személyzet mikor száll be, uram? - kérdezte a főnök. - Még sohasem láttam őket. Mármint a sullusti telepatákat.
- Nincs személyzet - válaszolt tömören Tarkin, épp csak rápillantva a főnökre, és magában azt gondolta: Micsoda ostoba alak, ez az Albatan! Ha tudta volna, ha megértené a lényegét annak, hogy miért épp a sullusti hajót választotta Tarkin kormányzó!
A hiperugró a galaxis legkülönb szállítója. Nem hiába, egy kisebb flottát lehetne építeni az árából. De ezek a sullustiak megérik a pénzüket. Népük kiválasztottjai külön klánt alkottak, a telepaták zárt közösségét, akik elvonultan éltek a többi világtól, sőt a saját fajtársaiktól is. Az általuk nyújtott szolgáltatás keresett cikké vált az utóbbi időkben. A navigátoraik képesek kiszámítani a többszörös hiperugrások lehetséges variációit, a hajóik pedig képesek végrehajtani azt. Nincs személyzet, hiszen élőlény képtelen lenne elviselni a hatványozott hipertérben való utazást. A navigátor előre beprogramozza a koordinátákat, a többit elvégzi az automatika. Egy ilyen hajót nem lehet követni, vagy megtámadni, hiszen a sullusti hiperugró gyakorlatilag másik dimenzióban közlekedik. De hogyan is értené ezt meg egy olyan korlátolt alak, mint Albatan? - gondolta fanyarul mosolyogva Tarkin.

Az 'M' szektor. Menedék a rászorulóknak. Egy hely, ahol bárki meghúzhatja magát egy ideig, ha úgy adódik. Megoldás, és kiút az olyan vándoroknak, akik nem tudják hová tartanak, vagy elfelejtették már, hogy honnan indultak. Mennyország azoknak a menekülteknek, akikre máshol a halál vár, vagy még annál is rosszabb. Legalábbis valaha ilyen céllal hozták létre ezt a helyet, a több ezer másik hasonlóval együtt galaxis szerte. A hatalmas gyarmatosító nemzetek és gigantikus ipari szövetségek, ahogy évezredeken át terjeszkedtek az űrben, kisebb-nagyobb állomásokat építettek, és valamennyi létesítményüket ellátták 'M' szektorral. Nem az önzetlenség, és nem is a humanitás vezette őket, sokkal inkább a józan ész. Ahogy egy hajdani állomásparancsnok mondta: "Kell egy hely, ahol a nyomorultak kitombolják magukat. Jobb, mintha szétvernék az állomásomat..."
Persze az már régen volt.
Ahogy Han Solo végigballagott a nevezett szektor egyik mellékutcáján, gyanakodva méregette a többi járókelőt, és nem osztotta a hajdani építők nemes eszméit. A hely sokkal inkább emlékeztette az olyan lepusztult világok gettóira, ahová fegyveres kíséret nélkül nem szívesen lép az ember. A rosszul megvilágított, koszos épületek sarkánál gyanús zugárusok kínálták még gyanúsabb portékáikat. A tudatstimuláló szerektől kábult humanoidok vad kiáltozása együtt morajlott az utca felett lebegő transzparens hangos reklámjával, amire senki sem figyelt oda. Egy földön fetrengő véres orrú embert éppen két másik próbált kirabolni, a csizmáját is lehúzták. Han elhúzódott a közelükből és továbbsietett. A szintet ellenőrző járőrök repulzoros lebegője biztonságos magasságban körözött, a katonákat nem érdekelte az alattuk folyó esemény, csak vészesetben avatkoztak a "lentiek" dolgába. Han mindenesetre behúzódott egy kapualjba, amíg a járőrsikló el nem hagyta az utcát. A fiú, ahogy ott állt, azon gondolkodott, mennyi esélye lehet rá, hogy bármiféle segítséget találhat ezen a szeméttelepen. Nehezen tudta elképzelni, hogy ismerősbe botlik, hiszen valószínűleg ő az egyetlen koréliai a szinten. Aztán eszébe jutott valami, egy „apróság”, amit már majdnem elfelejtett. A kezével kitapogatta bőrmellénye zsebét, és amit keresett, meg is találta. A fényes korong, apró kapcsolóival, szinte elveszett a tenyerében. A kis jelfogót, még a hajón kapta attól a különös asszonytól. Furcsa, hogy azóta eszébe sem jutott. A nő mielőtt elhagyta az Eagle fedélzetét, még beszélt Hannal.
- Ezt a naszádot csak kölcsönveszem. Egyetlen utazásra kell. Ha a Colloduthra értek, ott megtalálod, és a tied lehet - mondta Hannak amikor átnyújtotta az apró készüléket. A fiú akkor nem is törődött vele, de most annál inkább, hiszen ez lehet a megoldás. Ha a nő igazat mondott, a vibuti hajó az állomáson van. Márpedig ha itt van, ő meg is találja. Han őszintén remélte, hogy az a habókos nő igazat mondott, és hitt is benne. Gyorsan zsebre vágta a korongot, de valakiknek így is feltűnt a kincs. Két emberforma humanoid méregette Hant, és össze is súgtak. A koréliai habozás nélkül elindult a közeli keskeny utca felé, hátra sem nézett. Nem akart futni, azzal még több eszelőst uszított volna magára, inkább csak erősen kilépett hosszú lábaival. Az utca morajában is hallani vélte az őt követő csizmák siető dobogását. Lefordult egy még szűkebb sikátorba, amit tulajdonképpen két kiselejtezett óriás vonatató képezett. A végtelen hosszúságú vonatroncsok között mindkét oldalon szemétkupacok tornyosultak. Még itt is akadtak lakók, rongyokba burkolózott jawák turkáltak a szemétdombok tövében, egymás kezéből kapkodva ki az ócska gépalkatrészeket. Han nem kedvelte ezeket a „gépi dögevőket”, akik a galaxis valamennyi zugában ott voltak. Tovább sietett a sikátorban, s egyre közelebb hallotta az őt követő léptek zaját.
Bárcsak jobban vigyáztam volna a rodiai pisztolyára, milyen jól jönne most! - gondolta. De kénytelen volt beérni azzal a korrodált fémcsővel, amit gyorsan magához vett a lomtengerből. A semminél ez is több. A nehéz léptek egyre közeledtek. A koréliai fiú ekkor látta meg, hogy tulajdonképpen zsákutcában van, a két kocsisort egy harmadik zárta le. Kelepcébe került. Han ekkor szánta el magát, és szembefordult a sorsával.
De nem a két sunyi leselkedő állt vele szemben és nem is más, helybeli útonálló, hanem egy ismerős, a legkedvesebb. Kido Ferisco kapitány.
Néhány másodpercig csak nézték egymást, aztán Han ledobta a csövet.
A koréliai férfi és az ifjú úgy ölelték át egymást, ahogy két jó barát, mint két koréliai. Majdnem úgy, ahogy apa és fia. Pedig csak néhány órája váltak el egymástól, de ez az idő éveknek tűnt a történtek fényében.
- Azt hittem elment, kapitány - kezdte csodálkozva Han.
- Igen, igazán sajnálom. De ha tudnád... - magyarázkodott Kido.
- Tudom, ott voltam a hangárban. Mindent láttam.
- Ott voltál? – a kapitány hitetlenkedve bámulta kadétját.
- Most már mindegy. A lényeg, hogy visszajött - mondta boldogan Han.
- És hol van a hajó?
Kido nem válaszolt azonnal, de a tekintete sokat elárult. Han jól ismerte ezt a nézést, és rossz érzése támadt tőle.
- Az Eagle-nek vége. Nincs többé - válaszolta komoran a kapitány.
Han Solo jó darabig csak nézett maga elé, nehezen fogadta el a szörnyű tényt. Kido megfricskázta a fiú fejét, mintha mi sem történt volna. Persze ez most hatástalan volt. Aztán megpróbálta másra terelni a témát.
- Te, hogy jutottál ki abból a pokolból? Mesélj! - unszolta Hant.
Han Solo pedig elmondta a történteket, nem hagyva ki belőle Perint sem.
Kido kapitány fejcsóválva hallgatta a beosztottja kalandjait, és döbbentnek látszott.
- Az az átkozott szintetikus korcs! - tört ki dühösen Kido. - Ha legközelebb a kezembe kerül, biztosan megölöm. Meg én! - fogadkozott.
Han egyetértően bólintott, azt gondolva, hogy Perin most jó helyen van, pont ott, ahová való, és azt is remélte, hogy többé nem látja.
- De bármi is történt, most itt vagyunk, és élünk. Legalábbis egyelőre - állapította meg a kapitány kissé borúlátóan, miközben körbejáratta tekintetét a gyanús környéken.
- Tűnjünk el innen! - javasolta Hannak, és el is indultak a sikátorból kifelé.
Mindvégig kíváncsiskodó pillantások követték őket, szerves és szervetlen látószervek tucatjai. De a fiú már nem látszott könnyű prédának a tagbaszakadt férfi kíséretében, akinek jókora fegyver lógott az oldalán.
- Tudod Han, elég rosszul állunk. Ez a hely sem olyan, mint régen - állapította meg a kapitány. – Még nem tudom, hogy lépünk le innen - vallotta be. - Talán ha jobban átvizsgáljuk a szektort, találunk valakit. Lehet, hogy el kell szegődnünk egy hajóra, mert itt elég forró lett a talaj...
- Nem hiszem, hogy itt találnánk fuvart. Örülhetünk, ha megérjük a reggelt - fejtette ki Han tömören a véleményét, miközben újabb gyanús alakokat látott egy sarok mögött. - De lenne egy ötletem - vetette fel.
- Mindenre nyitott vagyok - fordult felé érdeklődve az idősebb koréliai.
- Ez az, itt - kotorta elő zsebéből Han a jelfogó modult. - A hajón kaptam, attól a nőtől. Azt mondta, megtalálom vele azt a vibuti hajót, itt a bázison. Nekem adta a naszádot - dicsekedett a fiú. - Persze, elég furcsának látszott az, az asszony - tanácstalanodott el Han. - De jobbat nem tudok.
- Hát én sem - mondta Kido elgondolkodva. - De ennek könnyen a végére járhatunk. Gyere!
Azzal elindultak a legközelebbi infomodulhoz, ami egy ütött-kopott karbon oszlopba volt építve. Han a Perintől zsákmányolt kódhengerrel azonnal kinyitotta, és aktiválta a modult. Behelyezte a keresőkorongot, és lefuttatta a programot. A kivetítő máris megmutatta a keresett tárgyat, a virtuális ábra mellé számadatokkal is koordinálva a helyét.
Kido meghallotta a fentről közeledő lebegő sivítását, és közelebb húzódott az oszlophoz, így ő is a védőernyő takarásába került. Az őrjárat elhúzott felettük, tovább kutatva az utcát. Ha a két koréliai felnéz, talán még látják, hogy a siklóból egy feldúlt kiborg bámul ki, eszelősen fürkészve a környéket.
Han ellépett az oszloptól, és vigyorogva fordult a kapitányhoz.
- Az a hajó tényleg itt van. A raktárban - mutatott a szkenképre izgatottan a fiú. - Elmegyünk érte? - kérdezte türelmetlenül.
- Vágjunk bele! - mondta Kido, és el is indultak a szektorkijárat felé.

A Colloduth navigációs központjában egy sötét alak álldogált szobormereven a kivetítőernyők között. Épp most közölték vele rádión a legújabb fejleményeket. Mindenről tájékoztatták, de ő csak azt hallotta meg, amit valóban fontosnak talált. A szervizhangárban lezajlott kalóztámadás, és az Eagle nevű komp sikertelen kitörési kísérlete éppúgy nem érdekelték, mint a sullusti hiperugró távozása. Őt most leginkább egyetlen dolog foglalkoztatta.
A Jedi.
Érezte őt mindenhol, amióta csak megérkezett az állomásra. Az Erő-használó ellenség jelenléte szinte kézzelfogható volt. A Jedi által keltett rezgések, akár a nyugodt víz felületét borzoló szelek, hullámokat és örvényeket generáltak az Erőben. Ezek a hullámok teljesen szétzilálták Vader "nyugodt vizét", az őt körülvevő sötét és fenséges univerzum egységét. A Sith Lord türelme fogytán volt, gyűlölet izzott benne, vad, szenvedélyes düh.
Az előtte álló holovetítő az állomás szintjeit jelenítette meg, vibráló, háromdimenziós fényeivel. Az egyes szintek elemei gyorsan váltották egymást, némelyik megállt és kinagyítódott, aztán pergett tovább a kép, anélkül, hogy bárki is irányította volna a vetítőt. A teremben ülő technikusok néha zavartan néztek a félelmetes alak irányába, értetlenül bámulták a vezérlőpult önmagától működő kapcsolóit. A gyakorlatiasabbak zárlatra gyanakodtak. Aztán a kép megállt, és egyetlen részlet kezdett egyre részletesebben kirajzolódni. Egy hosszú csatorna, mely végigfutott az állomás teljes magasságában, áthatolva valamennyi szinten. Egy megosztott cső, ami átjárta a Colloduth szívét.
- Mi ez? - tört elő a kérdés a fekete maszk mögül, senkihez sem intézve, személytelenül. Az egyik közelben ülő technikus zavartan körülnézett, és úgy gondolta, jobb, ha válaszol.
- A légcserélő... - köszörülte meg a torkát. - A légcserélő hűtőtornya, uram.
- Milyen védelme van? - fordult oda a Sith lovag, a bátor humanoidhoz.
- Semmilyen - rázta a fejét a twi'lek technikus, és ettől csilingelni kezdtek kék fejtapogatói. - Oda csak a karbantartó droidok járnak, liftje sincs, és a légáramlatok olyan erősek... - de nem fejezhette be, mert Vader leintette, el is fordult tőle. A vetítőből villogó holokép most megváltozott, az állomás jelképes ábrája helyén egy alak jelent meg. Sötét kámzsája mélyéről, csak a szemei izzottak. Fontos személy lehetett, mert Vader, szinte a földig hajolt előtte.
- Hamarosan megtalálom, uram - válaszolt a fekete lovag a fel sem tett kérdésre. Ura pedig mosolygott sötét csuklyája árnyékában.

<<< 4. rész

6. rész >>>