Lanna,
az elveszett (5. rész)
Rajongói novella - Írta: Markovics
László
Han
csak futott, ahogy a lába bírta, Perin pedig ott lihegett a nyomában.
A fiú gyorsabb volt és kezdett elhúzni, a kiborg pedig már bánta,
hogy a lábait nem újítatta fel.
De majd ezután, ha megkapja a jutalmát! - gondolta, és el is képzelte
a szükséges javítások sorát. A fiú átugrott egy vastag energiakábelt,
aztán éles kanyart vett, és a hatalmas szállítópálya felé futott
tovább. Az állványhoz érve azonnal mászni kezdett a magasban futó
pálya teteje felé. Perin ide is követte, és három karjával gyorsabban
mászott a fiúnál; már-már utolérte őt. Han végre felért a kikapcsolt
pálya tetejére, ahol a széles hevederek most mozdulatlanul álltak.
Perin is felért, a koréliai pedig nem futott tovább, csak lihegett
és óvatosan hátrált. A vastag kábelen lógó panel mellé érve pedig
meg is állt, és szembefordult a félig szintetikus korccsal. Perin
groteszk vigyorral közeledett Han felé, szélesre tárva fémkarjait.
- Megvagy, Solo! - fröcsögte kárörvendően. - Most elkaptalak,
büdös rabszolga.
Érdekes módon Han is vigyorgott, azzal a tipikus hamissággal,
amit Perin úgy utált, és amit nem is értett. Most még nem. Egészen
addig, míg a fiú oda nem nyúlt a kapcsolótáblához. A fejük felett
függő manipulátor felzúgott, ahogy az erős elektromágnes életre
kelt a belsejében. Perin fel sem fogta, mi történik vele, csak
felröppent, és nagyot csattanva az óriás fogóhoz tapadt. Megpróbált
szabadulni, de mozdulni is alig bírt, hiszen a teste jelentős
része fémből állt. Csak vergődött, küszködve rángott saját páncéljának
fogságában, Han pedig kiélvezte a győztes perceket. Most azt is
elfelejtette, hogy tulajdonképpen siet.
- Eressz! Engedj, te átkozott! - visította a kiborg. - Megöllek!
Én megöllek!
Han tovább tanulmányozta a vezérlőpanelt, fittyet hányva a kiborg
fenyegetőzésére. Közben Perin is hangot váltott, már nem fenyegetőzött.
- Kérlek, Han! Te olyan jó fiú vagy! - mondta könyörögve.- Tegyél
le, kérlek! Engedj el, és én is futni hagylak! Megyünk a saját
utunkon. Külön utakon.
- Ahogy mondod, Perin - bólintott Han, és lenyomott egy újabb
gombot. Erre négy hatalmas kar fogta át a kiborg testét, olyan
erősen szorítva, hogy megnyikordult Perin lemezborítása. A szintetikus
most még annyira sem tudott mozdulni, és kínlódása közben elejtette
az apró kódhengerét. A fényes kulcs szinte Han lábához gurult.
A fiú érdeklődve vette fel, és a kezében forgatta az értékes holmit.
Jól tudta mire való a kódhenger, hogy milyen nehéz hozzájutni
az ilyen csecsebecséhez.
- Azt ne! Hogy mered? Az enyém! Az excellenciás úrtól kaptam!
- kiabálta Perin őrjöngve. Han pedig, mit sem törődve vele, zsebre
vágta a kulcsot.
- Jó utat, Perin! - búcsúzott el a fiú, egy újabb gombot lenyomva.
A fogókar pedig elindult a kiborggal a konténerek felé. Perin
üvöltve átkozódott, aztán könyörgött, és fohászkodott. A rakodó
manipulátor nem tudva beosztályozni terhét, az utolsó konténerhez
vitte azt, a hulladéktárolóhoz. A karok kiengedtek, a mágnes lekapcsolt,
Perin pedig csörömpölve zuhant a többi fémhulladék közé, a konténer
mélyére. Han visszaereszkedett a járdára és még sokáig hallotta
Perin kiáltozását, miközben elhagyta a rakodóépítményt.
A siklóhoz már nem mehetett vissza, mert gyanús alakok vették
körül a megviselt járművet. A fiú inkább nagy ívben elkerülte
őket, és most már tényleg ideje volt sietnie az 'M' szektorba.
Ahogy Kido kapitány mindig mondogatta neki: "Ha eltévedsz
egy idegen bázison, vagy bajban vagy, keresd az 'M' szektort!
Ott mindig találsz valakit, aki segít."
A sullusti hajó méltóságteljesen foglalta el a számára kijelölt
biztonsági dokkot. Sötét kompozit páncélja szinte elnyelte a hangár
számtalan reflektorának fényét. A hajó rakterébe vezető egyetlen
híd a világegyetem legjobban őrzött feljárója lehetett. Klónok
egész légiója vette körül minden irányból, és romboló-lebegők
köröztek fölötte tüzelésre készen. A biztonsági szkennerek többszörösen
is lefedték a dokk valamennyi négyzetcentiméterét.
A karcsú hajót vibrálva vette körül a hangár által generált erőtér,
amely bármilyen támadásnak ellenállt volna. Így folyt a sullusti
hiperugró berakodása hosszú órákon át, igen nagy körültekintéssel.
A hangárból kivezető nyílást vastag vulkanizált ajtó zárta le.
A kapun túl pedig TIE vadász-kötelékek járőröztek. Valamivel távolabb
birodalmi csatacirkálók biztosították az egész szektort, ahol
most berepülési tilalom volt érvényben, megsemmisítés terhe mellett.
A hangár fölé nyúló vezérlő panoráma ablakánál két férfi álldogált,
némán figyelve a műveleteket. A szikár férfi csontos arcán némi
elégedettség tükröződött, persze csak annyi, amennyit arisztokratikus
fegyelmezettsége megengedett. A mellette álló testes állomásfőnök
szinte tátott szájjal bámulta a lenti eseményeket, hasonlót sem
látott még pályafutása során.
- Sullusti hiperugró - mondta álmélkodva. - Különleges vendég
mifelénk. Tudtommal az első, mióta az állomás üzemel - mondta
tanakodva, és titokban azt remélte, hogy az utolsó is. Szeretett
volna már túl lenni ezen a felhajtáson.
- Megtiszteltetésnek veheti Albatan, hogy maguknál bonyolítjuk
le ezt a történelmi fontosságú eseményt - mondta ünnepélyesen
Tarkin moff.
Vennon Albatan nem szólt, csak kényszeredetten bólintott. Eszébe
jutott az a sok gond és probléma, az elmúlt évek megfeszített
munkája. A horribilis összegek, amit a drullin kristályok kibányászása
és megmunkálása felemésztett. A tucatnyi óriási lencse, ami most
a sullusti hajó gyomrában pihen.
Felfoghatatlan és értelmetlen pazarlás volt mindez egy olyan üzletember
számára, mint Albatan. De azért udvariaskodásból, tovább érdeklődött.
- A személyzet mikor száll be, uram? - kérdezte a főnök. - Még
sohasem láttam őket. Mármint a sullusti telepatákat.
- Nincs személyzet - válaszolt tömören Tarkin, épp csak rápillantva
a főnökre, és magában azt gondolta: Micsoda ostoba alak, ez az
Albatan! Ha tudta volna, ha megértené a lényegét annak, hogy miért
épp a sullusti hajót választotta Tarkin kormányzó!
A hiperugró a galaxis legkülönb szállítója. Nem hiába, egy kisebb
flottát lehetne építeni az árából. De ezek a sullustiak megérik
a pénzüket. Népük kiválasztottjai külön klánt alkottak, a telepaták
zárt közösségét, akik elvonultan éltek a többi világtól, sőt a
saját fajtársaiktól is. Az általuk nyújtott szolgáltatás keresett
cikké vált az utóbbi időkben. A navigátoraik képesek kiszámítani
a többszörös hiperugrások lehetséges variációit, a hajóik pedig
képesek végrehajtani azt. Nincs személyzet, hiszen élőlény képtelen
lenne elviselni a hatványozott hipertérben való utazást. A navigátor
előre beprogramozza a koordinátákat, a többit elvégzi az automatika.
Egy ilyen hajót nem lehet követni, vagy megtámadni, hiszen a sullusti
hiperugró gyakorlatilag másik dimenzióban közlekedik. De hogyan
is értené ezt meg egy olyan korlátolt alak, mint Albatan? - gondolta
fanyarul mosolyogva Tarkin.
Az 'M' szektor. Menedék a rászorulóknak. Egy hely, ahol bárki
meghúzhatja magát egy ideig, ha úgy adódik. Megoldás, és kiút
az olyan vándoroknak, akik nem tudják hová tartanak, vagy elfelejtették
már, hogy honnan indultak. Mennyország azoknak a menekülteknek,
akikre máshol a halál vár, vagy még annál is rosszabb. Legalábbis
valaha ilyen céllal hozták létre ezt a helyet, a több ezer másik
hasonlóval együtt galaxis szerte. A hatalmas gyarmatosító nemzetek
és gigantikus ipari szövetségek, ahogy évezredeken át terjeszkedtek
az űrben, kisebb-nagyobb állomásokat építettek, és valamennyi
létesítményüket ellátták 'M' szektorral. Nem az önzetlenség, és
nem is a humanitás vezette őket, sokkal inkább a józan ész. Ahogy
egy hajdani állomásparancsnok mondta: "Kell egy hely, ahol
a nyomorultak kitombolják magukat. Jobb, mintha szétvernék az
állomásomat..."
Persze az már régen volt.
Ahogy Han Solo végigballagott a nevezett szektor egyik mellékutcáján,
gyanakodva méregette a többi járókelőt, és nem osztotta a hajdani
építők nemes eszméit. A hely sokkal inkább emlékeztette az olyan
lepusztult világok gettóira, ahová fegyveres kíséret nélkül nem
szívesen lép az ember. A rosszul megvilágított, koszos épületek
sarkánál gyanús zugárusok kínálták még gyanúsabb portékáikat.
A tudatstimuláló szerektől kábult humanoidok vad kiáltozása együtt
morajlott az utca felett lebegő transzparens hangos reklámjával,
amire senki sem figyelt oda. Egy földön fetrengő véres orrú embert
éppen két másik próbált kirabolni, a csizmáját is lehúzták. Han
elhúzódott a közelükből és továbbsietett. A szintet ellenőrző
járőrök repulzoros lebegője biztonságos magasságban körözött,
a katonákat nem érdekelte az alattuk folyó esemény, csak vészesetben
avatkoztak a "lentiek" dolgába. Han mindenesetre behúzódott
egy kapualjba, amíg a járőrsikló el nem hagyta az utcát. A fiú,
ahogy ott állt, azon gondolkodott, mennyi esélye lehet rá, hogy
bármiféle segítséget találhat ezen a szeméttelepen. Nehezen tudta
elképzelni, hogy ismerősbe botlik, hiszen valószínűleg ő az egyetlen
koréliai a szinten. Aztán eszébe jutott valami, egy „apróság”,
amit már majdnem elfelejtett. A kezével kitapogatta bőrmellénye
zsebét, és amit keresett, meg is találta. A fényes korong, apró
kapcsolóival, szinte elveszett a tenyerében. A kis jelfogót, még
a hajón kapta attól a különös asszonytól. Furcsa, hogy azóta eszébe
sem jutott. A nő mielőtt elhagyta az Eagle fedélzetét, még beszélt
Hannal.
- Ezt a naszádot csak kölcsönveszem. Egyetlen utazásra kell. Ha
a Colloduthra értek, ott megtalálod, és a tied lehet - mondta
Hannak amikor átnyújtotta az apró készüléket. A fiú akkor nem
is törődött vele, de most annál inkább, hiszen ez lehet a megoldás.
Ha a nő igazat mondott, a vibuti hajó az állomáson van. Márpedig
ha itt van, ő meg is találja. Han őszintén remélte, hogy az a
habókos nő igazat mondott, és hitt is benne. Gyorsan zsebre vágta
a korongot, de valakiknek így is feltűnt a kincs. Két emberforma
humanoid méregette Hant, és össze is súgtak. A koréliai habozás
nélkül elindult a közeli keskeny utca felé, hátra sem nézett.
Nem akart futni, azzal még több eszelőst uszított volna magára,
inkább csak erősen kilépett hosszú lábaival. Az utca morajában
is hallani vélte az őt követő csizmák siető dobogását. Lefordult
egy még szűkebb sikátorba, amit tulajdonképpen két kiselejtezett
óriás vonatató képezett. A végtelen hosszúságú vonatroncsok között
mindkét oldalon szemétkupacok tornyosultak. Még itt is akadtak
lakók, rongyokba burkolózott jawák turkáltak a szemétdombok tövében,
egymás kezéből kapkodva ki az ócska gépalkatrészeket. Han nem
kedvelte ezeket a „gépi dögevőket”, akik a galaxis valamennyi
zugában ott voltak. Tovább sietett a sikátorban, s egyre közelebb
hallotta az őt követő léptek zaját.
Bárcsak jobban vigyáztam volna a rodiai pisztolyára, milyen jól
jönne most! - gondolta. De kénytelen volt beérni azzal a korrodált
fémcsővel, amit gyorsan magához vett a lomtengerből. A semminél
ez is több. A nehéz léptek egyre közeledtek. A koréliai fiú ekkor
látta meg, hogy tulajdonképpen zsákutcában van, a két kocsisort
egy harmadik zárta le. Kelepcébe került. Han ekkor szánta el magát,
és szembefordult a sorsával.
De nem a két sunyi leselkedő állt vele szemben és nem is más,
helybeli útonálló, hanem egy ismerős, a legkedvesebb. Kido Ferisco
kapitány.
Néhány másodpercig csak nézték egymást, aztán Han ledobta a csövet.
A koréliai férfi és az ifjú úgy ölelték át egymást, ahogy két
jó barát, mint két koréliai. Majdnem úgy, ahogy apa és fia. Pedig
csak néhány órája váltak el egymástól, de ez az idő éveknek tűnt
a történtek fényében.
- Azt hittem elment, kapitány - kezdte csodálkozva Han.
- Igen, igazán sajnálom. De ha tudnád... - magyarázkodott Kido.
- Tudom, ott voltam a hangárban. Mindent láttam.
- Ott voltál? – a kapitány hitetlenkedve bámulta kadétját.
- Most már mindegy. A lényeg, hogy visszajött - mondta boldogan
Han.
- És hol van a hajó?
Kido nem válaszolt azonnal, de a tekintete sokat elárult. Han
jól ismerte ezt a nézést, és rossz érzése támadt tőle.
- Az Eagle-nek vége. Nincs többé - válaszolta komoran a kapitány.
Han Solo jó darabig csak nézett maga elé, nehezen fogadta el a
szörnyű tényt. Kido megfricskázta a fiú fejét, mintha mi sem történt
volna. Persze ez most hatástalan volt. Aztán megpróbálta másra
terelni a témát.
- Te, hogy jutottál ki abból a pokolból? Mesélj! - unszolta Hant.
Han Solo pedig elmondta a történteket, nem hagyva ki belőle Perint
sem.
Kido kapitány fejcsóválva hallgatta a beosztottja kalandjait,
és döbbentnek látszott.
- Az az átkozott szintetikus korcs! - tört ki dühösen Kido. -
Ha legközelebb a kezembe kerül, biztosan megölöm. Meg én! - fogadkozott.
Han egyetértően bólintott, azt gondolva, hogy Perin most jó helyen
van, pont ott, ahová való, és azt is remélte, hogy többé nem látja.
- De bármi is történt, most itt vagyunk, és élünk. Legalábbis
egyelőre - állapította meg a kapitány kissé borúlátóan, miközben
körbejáratta tekintetét a gyanús környéken.
- Tűnjünk el innen! - javasolta Hannak, és el is indultak a sikátorból
kifelé.
Mindvégig kíváncsiskodó pillantások követték őket, szerves és
szervetlen látószervek tucatjai. De a fiú már nem látszott könnyű
prédának a tagbaszakadt férfi kíséretében, akinek jókora fegyver
lógott az oldalán.
- Tudod Han, elég rosszul állunk. Ez a hely sem olyan, mint régen
- állapította meg a kapitány. – Még nem tudom, hogy lépünk le
innen - vallotta be. - Talán ha jobban átvizsgáljuk a szektort,
találunk valakit. Lehet, hogy el kell szegődnünk egy hajóra, mert
itt elég forró lett a talaj...
- Nem hiszem, hogy itt találnánk fuvart. Örülhetünk, ha megérjük
a reggelt - fejtette ki Han tömören a véleményét, miközben újabb
gyanús alakokat látott egy sarok mögött. - De lenne egy ötletem
- vetette fel.
- Mindenre nyitott vagyok - fordult felé érdeklődve az idősebb
koréliai.
- Ez az, itt - kotorta elő zsebéből Han a jelfogó modult. - A
hajón kaptam, attól a nőtől. Azt mondta, megtalálom vele azt a
vibuti hajót, itt a bázison. Nekem adta a naszádot - dicsekedett
a fiú. - Persze, elég furcsának látszott az, az asszony - tanácstalanodott
el Han. - De jobbat nem tudok.
- Hát én sem - mondta Kido elgondolkodva. - De ennek könnyen a
végére járhatunk. Gyere!
Azzal elindultak a legközelebbi infomodulhoz, ami egy ütött-kopott
karbon oszlopba volt építve. Han a Perintől zsákmányolt kódhengerrel
azonnal kinyitotta, és aktiválta a modult. Behelyezte a keresőkorongot,
és lefuttatta a programot. A kivetítő máris megmutatta a keresett
tárgyat, a virtuális ábra mellé számadatokkal is koordinálva a
helyét.
Kido meghallotta a fentről közeledő lebegő sivítását, és közelebb
húzódott az oszlophoz, így ő is a védőernyő takarásába került.
Az őrjárat elhúzott felettük, tovább kutatva az utcát. Ha a két
koréliai felnéz, talán még látják, hogy a siklóból egy feldúlt
kiborg bámul ki, eszelősen fürkészve a környéket.
Han ellépett az oszloptól, és vigyorogva fordult a kapitányhoz.
- Az a hajó tényleg itt van. A raktárban - mutatott a szkenképre
izgatottan a fiú. - Elmegyünk érte? - kérdezte türelmetlenül.
- Vágjunk bele! - mondta Kido, és el is indultak a szektorkijárat
felé.
A Colloduth navigációs központjában egy sötét alak álldogált szobormereven
a kivetítőernyők között. Épp most közölték vele rádión a legújabb
fejleményeket. Mindenről tájékoztatták, de ő csak azt hallotta
meg, amit valóban fontosnak talált. A szervizhangárban lezajlott
kalóztámadás, és az Eagle nevű komp sikertelen kitörési kísérlete
éppúgy nem érdekelték, mint a sullusti hiperugró távozása. Őt
most leginkább egyetlen dolog foglalkoztatta.
A Jedi.
Érezte őt mindenhol, amióta csak megérkezett az állomásra. Az
Erő-használó ellenség jelenléte szinte kézzelfogható volt. A Jedi
által keltett rezgések, akár a nyugodt víz felületét borzoló szelek,
hullámokat és örvényeket generáltak az Erőben. Ezek a hullámok
teljesen szétzilálták Vader "nyugodt vizét", az őt körülvevő
sötét és fenséges univerzum egységét. A Sith Lord türelme fogytán
volt, gyűlölet izzott benne, vad, szenvedélyes düh.
Az előtte álló holovetítő az állomás szintjeit jelenítette meg,
vibráló, háromdimenziós fényeivel. Az egyes szintek elemei gyorsan
váltották egymást, némelyik megállt és kinagyítódott, aztán pergett
tovább a kép, anélkül, hogy bárki is irányította volna a vetítőt.
A teremben ülő technikusok néha zavartan néztek a félelmetes alak
irányába, értetlenül bámulták a vezérlőpult önmagától működő kapcsolóit.
A gyakorlatiasabbak zárlatra gyanakodtak. Aztán a kép megállt,
és egyetlen részlet kezdett egyre részletesebben kirajzolódni.
Egy hosszú csatorna, mely végigfutott az állomás teljes magasságában,
áthatolva valamennyi szinten. Egy megosztott cső, ami átjárta
a Colloduth szívét.
- Mi ez? - tört elő a kérdés a fekete maszk mögül, senkihez sem
intézve, személytelenül. Az egyik közelben ülő technikus zavartan
körülnézett, és úgy gondolta, jobb, ha válaszol.
- A légcserélő... - köszörülte meg a torkát. - A légcserélő hűtőtornya,
uram.
- Milyen védelme van? - fordult oda a Sith lovag, a bátor humanoidhoz.
- Semmilyen - rázta a fejét a twi'lek technikus, és ettől csilingelni
kezdtek kék fejtapogatói. - Oda csak a karbantartó droidok járnak,
liftje sincs, és a légáramlatok olyan erősek... - de nem fejezhette
be, mert Vader leintette, el is fordult tőle. A vetítőből villogó
holokép most megváltozott, az állomás jelképes ábrája helyén egy
alak jelent meg. Sötét kámzsája mélyéről, csak a szemei izzottak.
Fontos személy lehetett, mert Vader, szinte a földig hajolt előtte.
- Hamarosan megtalálom, uram - válaszolt a fekete lovag a fel
sem tett kérdésre. Ura pedig mosolygott sötét csuklyája árnyékában.
<<<
4. rész
6.
rész >>>
|